“Te vedd le a pólóm!” - nyafogja a négyéves azzal a nyúlós-húzós tónussal. Fürdéshez készülődünk, fáradt már nyilván. De a nyafogás az nem a fáradtság, nem az álmosság, nem a mihamarabb ágyba kerülj, makikám, akkor véget ér ez a hangulat. Helyette az, hogy “addig én továbblépni, pláne elaludni nem tudok, amíg te most, anyám, meg nem állsz velem egy percre, hogy maradjunk már egy kicsit csak úgy ezzel az érzelmi energiával, ami mindent érzékelő testemen épp áthalad megfigyelés, meglátás, észrevevés céljából; lennél tehát oly kedves, anyám, hogy segítesz, hogy ezt hogy kell?”
Értem, persze, segítek, persze. Meg is állok ezért az esti jövés-menésben, le is lassítom a mozdulataim, oda is guggolok gyermekhez ráérősen, mondom is neki kedves, biztató melegséggel: “Nem veszem le, édesem, le tudod venni.” Hopp, hogy kiugrott a tankönyvből a szeretetteli határszabás eszköze hirtelen! Szóval hogy nem megtanítani akarom őt levenni azt a pólót (tudom, hogy tudja, csak nem fér hozzá épp ehhez a tudáshoz), nem megleckéztetni akarom, nem önállóságra nevelni, aztán hadd küzdjön, amíg én kissé hideg várakozással figyelem, hogy hogyan is megy ez a feladat. Hanem feltűnt, hogy van itt egy “valami” - egy érzelmi töltés, feszültség, hozzá egy beragadt gondolat, amitől megakadt az esti flow. Ennek a beragadásnak mutatok egy tükröt: “hé, hellóka, vagy, létezel, látlak, és nem ijedek meg tőled, hanem gyere, érezd meg, vedd észre magad te is, aztán mehetsz tovább nyugodtan.” Erre ez a beragadás megmozdul: gyerek még inkább nyafogni, még inkább szenvedni kezd.
“Nem, te vedd le.”
“Manóka… (szünet), nem veszem le. Menni fog. Itt vagyok.”
Nagy küzdve elkezdi levenni a pólót. Látszik, hogy simán menne, mégis elrontódik: félig leveszi, megakad, vissza az egész, újrakezdi. Figyelem szeretettel. Drukkolás a lényemben a pólólevételnek is, de legfőképp annak, hogy figyeld csak, susuka, mennyire ügyesen engeded át magadon a feszítést, menni fog ez is, egyet se félj. Nem egy könnyű azért egy ilyenbe beleállni négyévesen (se…), úgyhogy kell most egy kis figyelemelterelés: forgatni kezdi a mosógép dobját. Hű, ügyes, nagyon: egy kis érdekes, monoton tevékenység a mentális, érzelmi és testi erő összegyűjtéséhez, ami lendületet ad a most következő érzelmi munkához. Csak figyelek, ülök, amíg a dob forog, várom, merre halad a dolog. Hát arra, hogy pár gondolatnyi szünet után gyerek újrakezdi a pólólevételt magától. Küszködik fél percig, majd emígyen szól: “mondd, hogy hajrá, S.!” És akkor tapsolni, huhogni, mindent bele szurkolni kezdek: “hajrá, ez az, menni fog a póló, megcsinálod, huhúúú!” Tesója is beszáll (ámulok, milyen jófej), ő is biztatja jó hangosan. 10 másodperc, és a póló, láss csodát, lekerült. Ujjongva örülök, fölkapom a kis hőst, puszilom, pörgetem, ő meg nevet büszkén, felszabadultan.
Alkímia, transzformáció, szembenézni az árnyékkal, magunkhoz ölelni sötét részeinket - meg ilyenek jutnak eszembe csöndben. Meg hogy tele a szennyes, holnap mosnom kell.
Ha nálatok is lehetne kevesebb a nyafogás, a hiszti, jelentkezz itt a következő Kapcsolódó Nevelés alapkurzusra.

kép forrása: Canva
Comentários