Odatapadtam ahhoz a ragadós légyfogó papírhoz véletlenül, ismeritek? Éppen vakarászom le magam róla, mikor odaugrász mellém egy gyerekem. Ebben a pillanatban nyer értelmet ez a kellemetlen eset, aminek amúgy nem örülök repesve. Nyár vége van ugyanis ekkor, pár nap múlva kezdődik az ovi, mondom magamban: “csak nem egy játék lehet ebből esetleg?” “Hopp, egy légy!” - kurjantok, és hirtelen elkapom a kiskópét. Jól megölelgetem, és nem eresztem: lett ő a légy, én meg a ragasztós papír. Kacag a maki, “még, még, még”, kéri újra és újra a játékot. Játsszuk úgy, hogy messzebbről szalad, játsszuk, hogy én megyek utána, játsszuk, hogy meg se moccanok, de akkor is hozzám tapad - játsszuk mindenhogy, ahogy kívánja.
Tudhatok hozzá címkéket, hogy szeparációs játék, hogy testkontaktusos játék, kiagyalhatom, hogy de jó, biztos oldja a kis feszültségeit a közelgő ovival kapcsolatban, meg most önbizalmat, énerőt, autonómiát erősítünk - szuperek ezek, igazán. De legigazabb igazán odáig vagyok, hogy hozzáérhetek ennek a gyönyörű kis testnek a mindenéhez, belezsizsgek az élménybe, hogy bizalmába fogad, hogy pórusaimon át befogadhatom azt a határtalan, tiszta, friss, kérdés nélküli “itt vagyok, helló, világ, hát nem fenomenálisan szuper ez?”-t, ami ő, ez a gyerek most. Meg minden gyerek mindig. Akkor is, ha néha nem talál oda ehhez az önmagához.
—
Ha jól jönne még néhány eszköz, hogy hogyan segíthetünk nekik olyankor, ha épp nem találnak oda, vagy mit tehetünk, hogy egyre kevésbé billenjenek ki onnan, várlak Kapcsolódó Nevelés programjaimon, jelentkezz most!

kép forrása: Canva
Comments