Kiakadt valamin a gyerek - nem csináltam rögtön, amit kért, vagy nem jól csináltam, nem is tudom már -, beviharzik a szobába, hogy hülye anya, becsapja az ajtót. Tudjam meg, hogy nincs helyem most a színe előtt. Oké, kishaver, egyet se félj, nem dőlök be a robotpilóta túlélő reakciódnak, itt vagyok attól még. Tudom, hogy ez a “hülye anya” csak egy kivetítése valami intenzitásnak, ami épp most benned tombol, nyilván én vagyok itt szép fehér vászonnak, választottuk ezt közösen a csomagba, mikor anyád lettem ebben a világban. Találjuk ki együtt, mit kezdjünk ezzel, hogy ne romboljuk a kapcsolatunkat meg egymás csodálatosságát, hanem teremtsünk innentől valami mást, mit szólsz?
Rugdossa belülről az ajtót erővel ekkor épp - köszi az ötletet, fifike, tetszik az indítás. Visszakopogok tititátát, párbeszédben a rugdosás ritmusával. Rugdos tovább. Én most várok kicsit a kíváncsiság, a “namostmilesz, merre megyünk innen együtt” energiájával. Érzem, hogy figyel az ajtó másik oldaláról. Érzem, hogy olvad az ellenállás benne. Épp afelé indulnak a gondolataim, hogy miként, kiként kopogjak be hozzá, mikor kikiált: “Nem jöhetsz be! … Csak ha kutya vagy!” Ó, hogy zabáljam meg ezt a kis mókamikit! - és nyüsszögő, lihegő kutyakölyökként nyitom az ajtót. Ellágyulva fogad, dörgölőzöm, bújok hozzá, ahogy csak tudok, ő meg simogat végtelen gondoskodással. Nézzük, öleljük egymást, közben meg röhögök magamban, hogy hát ennyi az egész, és a paradicsomban vagyunk. Kutyának kell lenni néha, máskor meg másnak, aztán kész.
Lehetne könnyebb is az a kutyaság? Lehet, állítom. Várlak a Kapcsolódó Nevelés alapkurzuson!

kép forrása: Canva
Comments