Ismerkedős, játszós délutánon voltunk az oviban a beszokós kiscsoportossal. Óvónők, szülők, gyerekek az udvaron, sokan. Rögtön az ölembe fúrta magát, amint az új óvónénik megszólították. Oké, üldögéltünk, ölelgettem, nézelődtünk, vártam. Nem mutogattam neki a játékokat, nem kínálgattam lehetőségekkel. Hallgattam: meghallgattam a csöndjét, várakozását, oldódását. Hogy igen, ez ilyen, és ebben itt most együtt vagyunk. Pár perc után a hintához ment, néztem csak, örültem vele, hogy föl tudott rá ülni egyedül. Újabb pár perc után azt mondja: “menj innen, ne nézz ide.” Arrébb mentem, elfordultam. Odakiáltja: “ne nézz, és majd mondd, hogy hol a S.” Nem nézem, elszalad a hintától, elbújik előlem. “Te jó ég - gondolom - micsoda bölcsesség! Ebben az új helyzetben perceken belül elkezd játszani az ovikezdéssel járó szeparációs szorongásával.” És akkor keresni kezdtem: “S., hol vagy? Merre vagy?” Rohanok összevissza (közben persze tudom, hogy hol van, és direkt nem találom). “Jajjajaj, hát hol a S., nincs meg a S., hát ezt nem hiszem el! Örökre elvesztettem, sose találom meg” - és fájdalmas műzokogással leülök a csúszda aljára, ahova ő épp megérkezik. Ekkor észreveszem, szemem felcsillan, arcom felvidul, és összevissza ölelgetem. “Még egyszer!” - mondja. “Jó!” - mondom örömmel. Megint elbújik, én még kétségbeesettebben keresem, és bevetem a kedvencünket: úgy keresem, hogy ott áll előttem, de mintha átnéznék rajta. Erre két ovistárs is bekapcsolódik, mutatják, hogy hol a S., de én csak nem veszem észre. Még ráteszek egy lapáttal: “Hát ez borzasztó, elhozom az oviba a S.-t, és eltűnik! Nekem kell ez a gyerek, jaj, mi lesz, sose találom már meg!” Közben keringek jobbra-balra, szaladva keresem, van, hogy egymás mellett szaladunk. S. nagyon élvezi az elbújást, a keresést, a megtalálást. Kéri vagy ötször. Egyszer nekem kell elbújni, de aztán visszatér arra, hogy inkább én keressem őt. Naná, hogy visszatér, hiszen éppen azzal játszik most, hogy most ő megy el, hogy nála van az irányítás (angol nevén ez egy szép power reversal game). És én mindig sokáig keresem, és mindig nagyon szomorkodom, és nagyon hiányzik, és nagyon-nagyon-nagyon örülök neki, mikor végre megtalálom.
Eltelt egy óra, és mennyi kapcsolódós eszköz!
Meghallgattam őt, ahogy rákészült (erre az angol eredeti elnevezés, a Staylistening most jobban illik, mint a magyar fordítás, a Sírásmeghallgatás, hiszen nem sírt, de azért volt ott valami nehéz, kényelmetlen, komfortzónán kívül eső érzelem.)
Bár órát nem állítottunk be, mégis a Gyerekidő elemeit használtuk: olyat játszottunk, amire ő hívott meg, én örömmel fogadtam minden játékát, kérését, nem alakítottam a játékot, viszont követtem a kívánságait.
A bújócska egy jó nagy Nevetésmeghallgatás volt (ide is jobb most az angol eredeti, a Playlistening). Követtem őt az élvezetében, a nevetésében, az örömében, adtam alá a lovat az egyre teátrálisabb sopánkodásaimmal.
Hogy a többi szülő ehhez mit szólt, hát arra nem volt figyelmem. De nekünk ez olyan jó volt!
kép forrása: Canva
Comentários