“Hülye vagy, a tesóm hülye, hülye, hülye…” Mindenki hülye, nyilván. Mondhatnám: ne mondd ezt, ezt nem szabad; nem beszélünk csúnyán; na, ezt nálunk nem lehet, a mi családunkban szépen beszélünk egymással; sallalala, trallalala…. Mondom is néha, de nem annyira jön be, az igazat megvallva. Az okítást nem csípik, az energiáját; a kontrollt, a majd én megmondom-mi-van-t, de még a finomat, a halványkát se. Tökre értem, valójában sose szerettem én se. Mit csípnek akkor? Van azért arra is ötletem.
Utaztunk a minap az oviba, autóval járunk, jöttek a hülyék. Mondom, “oké, hadd halljak 100 hülyét, mire az oviba érünk.” Negyvenig jutott, aztán valami más témát talált. Egyszerűen csak elfogytak a hülyék, nahát.
Otthon jöttek legközelebb: az jó, mert otthon sok a mikrofon, például az ajtón az az alacsonyra szerelt, gyerekköntösnek való fogas. Mondhatom akkor, hogy “kérem, ide a mikrofonba mondja az uraság a hülyét.” Belemondta háromszor, ment is utána a dolgára.
Olyan ez is, mint a halandzsa. Ha jönnek a hülyék, mit tehetnénk? Mondani kell, de nem szanaszét a világba, hanem legyen már akkor valami célja. Hamarabb kipörög a világ zagyvasága, ha van egy jó mikrofonom, meg valaki, aki hallja, látja, érti, hogy mit csinálok épp. És még szeret is. Akkor is, ha hülye.
—
Ha játszanátok ti is ilyesmiket, csak nem tudod, honnan szedd az ötleteket, meg mitől működnek a kapcsolódós játékok, gyere el valamelyik workshopomra, kurzusomra.

kép forrása: Canva
Comments