top of page

Bip és bap

Updated: Mar 27, 2024

“Nézeteltérés a polcnál, érdekek ütközése kihovapakoljaakisautókat-ügyben!” - a valóság apró szelete 3 rétegben érkezik békés, mosogatós világomba váratlanul. 


Egy: hallom a szavakat, ahogy a gyerekek összezörrennek. 

Kettő: szúrós áramütésszerű testérzet jelenik meg a testemben, mely vékonyka pályákon sugárzik ki minden irányba, miközben a gyerekek és köztem lévő tér besűrűsödik. Ezt most olyan vöröses szürke, ragadós füstnek mondanám. 

A három meg az, amerre elmém rángat, de nagyon gyorsan: jaj, ne, már megint, ez a veszekedés, ez ne legyen inkább, ne kelljen közbelépnem, határt szabnom, ütő-rúgó végtagokat szelíden egymástól elterelnem, játékot kitalálnom, amivel a kis mókuskák feszültségét nagy családi örömbirkózásba átvezethetem. Oldják meg.


De szerencsénk adódik: innen - most, hogy rá mertem nézni arra, ami van, és észrevettem, hogy milyen szépen sikerül annak ellenállnom - könnyebbé válik végülis nem ellenállni. Elcsippentem és visszafordítom ezeket a messzebbi és közelebbi múlt fájdalmaiba, áldozat-tettes-megmentő drámaháromszögbe belezavaró gondolatokat, majd testem mozgatásával átsuhanok a füstön, addigra már nem ragad.


Gyerekek ekkorra már tépik, cibálják egymás pólóját - könnyebb úgy rúgni, ha van mibe kapaszkodni. Testük, akaratuk igen erős, nem mondom. Közéjük állok most már, ellentartok nekik, hogy a lábak ne érjék el egymást, s ahogyan így magasodok köztük, ők meg a két oldalamról támadják egymást, elkezdek forogni, követve az eseményeket. Azon kapom magam, hogy totál egy ringlispílnek érzem magam - felvállalom hát: “gyerekek, körhinta!” Nevetés szökik a harcba, élvezik a töpörtyűk a körbefutást, jól is esik ennyi küzdelem után játékba fordítani az energiákat. Időzünk ezzel egy kicsit, aztán kipörögnek a helyzetből valami nyugalmasabba, külön-külön.


Próbálhatnék hazudni magamnak, hogy akkor ezzel meg is volnánk, de a testem beszél hozzám, egy ilyen bőr alatti zizgéssel számol be most a családi idegrendszer aktuális állapotáról. Bizsereg a gyerekek bőre alatt is még a vér, rohannak a stresszhormonok, lesz azzal még dolog. Érzem, felfogom, belátom, vágom, tudatosítom, minden, de birkózni most tényleg nincs kedvem: minden napra jut 2-3-4 haka/szumó/bikaviadal/rendőr-bűnöző/lelőlek-halj meg; ma ne, légyszi’. Mire belső vekengésem végére jutok, gyerekek már újra bunyóban vannak.


Hadd csinálják egy kicsit, amíg várom az isteni sugallatot - ahhoz mindig kell egy kis belső csend is a vekengés után, még ha vihar tombol is a nappaliban. Ahogy ott üldögélek, kijön a számon egy “bip”. Hú, mondom magamban, ez jónak tűnik. “Hallod, miki, bip! Az azt jelenti, hogy azonnal simulj a hátamhoz.” Erre mikinek nevezett szalad fülig érő szájjal, hátamhoz is tapad. “Ha bap, akkor te gyere, maki!” Makinak nevezett is veszi a lapot, szalad, tapad. Jönnek hát a bipek és bapok, oda- és visszarohannak széles vigyorokkal, én meg közben sumák módon hozzájuk simulok, lopva hajat, arcot, karokat simogatok, gyurmázok talpat, vádlit. Meleg tenyeremben feloldódhasson még a maradék összeveszős energia is.


kép forrása: Canva

8 views0 comments

Recent Posts

See All
Elrontom

Elrontom

180

180

Comments


bottom of page