Nem fér be a medencébe egyszerre csak egy gyerek azzal a hatalmas fölfújható unikornissal. “Még három perc” - kiabálja a nagyobb, de a kicsinek az túl sok. Számolni kezdi azért a három percet, neki az még egy-kettő-három, és kész is. Közben feszíti az izmait, látom, hogy karmolna, ütne rögtön három után, ha közbe nem lépnék. Úgyhogy kiáltom neki: “Süsüke, száznyolcvanig kell számolni, nem háromig, az a három perc.”
A matekozás a kiscsoportosokat nem nyugtatja még meg, derül fény most is az érdekes jelenségre, így hát egy kis csavar kéne még. “Na, gyere, süsü, megszámolom veled a száznyolcvanat, miből van neked annyi? Á, tudom, csontból.”
Újabb érdekes jelenség, hogy erre a kiscsoportos odaszalad, ahonnan a kedves meghívó érkezett a csontszámolásra - hozzám, az ölembe. Na, most lehet belemerülni a bizalomba, a finomságba, barna kis bőrök textúrájába, illatába, a pórusokból áradó életörömbe, amíg a csontokat számolom. Élvezet, nevetés itt is, ott is, gyerek elárasztva bújással, puszikkal, öleléssel. Csak három perc… és az érintősdi valahogy magasba szálló porszemekké, hővé, fénnyé simogatja a karmolnivalót.
Nagytesó már rég kiszállt a vízből, kiszámolta ő is magának, mennyi az a száznyolcvan.

kép forrása: Canva
댓글